Ebben a valaha volt kertvárosban nincsenek már őzek, őket keresve csak emberi nyomokat találunk. Sebeket, emlékeket, az urbanizált természettel eggyé pusztuló elhagyott tárgyakat. A civilizáció és a természet szürreális organikusságát csak akkor vesszük észre, ha elhagyjuk ezt a tájat, és minden visszatérésünkkor újra gyermekké válunk. Így érik mítosszá az idő, meglátjuk a tóparton a küllőjeszakadt állatokat, megértjük, hogy az égboltról egy űrben fogant őshüllő szeme néz ránk, és arra figyelmeztet, hamarosan mi leszünk az utolsó agancsos szigetlakók. Sebestyén Ádám ökológiai és mitológiai kozmológiája megfigyeléseinkből és belső világunk kivetüléseiből építkezik. Az elmúlt és elmúló nyarak képei e költészet tétjeként hatalmas esztétikai és morális dilemmával szembesítenek: emlékeink miért csak a hiány és pusztulás felismerése által válnak megőrizhetővé?
