Az egykori filozófusnak egy berlini kocsma magyar pultosa a hallgatósága. A csapos hallgat, a törzsvendég beszél, többször is szóba hozván, hogy "a nyelv... már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza", ám ez nem akadályozza meg abban, hogy káprázatos részletekből összeálló óriásmonológjában ne mesélje el újra és újra, kicsit mindig másképp és mégis ugyanúgy, hogy miért utazott el a spanyolországi Extremadura tartományába, és miért kezdte kutatni az utolsó farkas történetét, s miként döbbent rá arra, hogy nem érvényes az egyes szám, mert csak utolsó farkasok és történetek vannak.
Krasznahorkai László katartikus elbeszélésének egyetlen mondata páratlan művészi érzékenységgel mutat rá a civilizáció és a környezet katasztrofális összefüggéseire, a természet fenségére és a gondolkodás tragikumára; az eredetileg 2009-ben írt, egyszerre ironikus és melankolikus szöveg így lesz napjainkban még aktuálisabb és még fontosabb.
